Jégvirág

Egy jégvirág márciusa

Valódi akarok lenni

Valódi akarok lenni. Nem egy kirakatbaba, kirakat élettel. Az életem nem másoknak akarom élni. Nem akarom, hogy a boldogságom státusszimbólumoktól függjön. Nem hiányzik, hogy bárki is irigyelje az életem..

SZERETEM a hibáimat. Szeretem a pici pocakom, szeretem azt a furcsa heget a karomon, amiről csak teóriáim vannak, hogy mitől lehet. Szeretem, hogy kerek az arcom, szeretem, hogy néha hadarok és sokat beszélek mindenről, mégis ha mély dolgokról van szó alig tudok megszólalni és úgy kell kihúzni belőlem a szavakat. Szeretem a béna énekhangom és szeretek nevetni azon, hogy soha nem találom el a hangszínt és a ritmust.

Szeretem, hogy meg kell harcolnom, azért, amim van és nem csak kézhez kapom. Szeretem, hogy annyit gondolkozok, és szeretem, hogy mindig van előttem néhány "lehetetlen". Persze utálom is egyben, mert a lehetetlenekkel az a baj, hogy azt hisszük, hogy nem lehet megoldani. Szeretem, mert ha aztán valahogy mégis megoldom, mert általában, mikor tényleg belemerek lépni, abba a bizonyos "bizalom-tengerbe", akkor érzem igazán, hogy Istennel az ember tényleg SOKKAL többre képes, mint azt valaha is álmodni merte volna.

Ma reggel gondolkoztam azon, hogy mennyire hálás vagyok Istennek, amiért ilyen életem lehet. Hálás vagyok az új barátaimért, az új gyülimért és a vőlegényemért. Miattatok tartok ott, ahol ma tartok. Komolyan, néhány évvel ezelőtti padhelyzeteimből alig maradt már és ez elképesztő. Nem szeretnék SOHA TÖBBÉ visszamenni oda, ahonnan jövök.
Az a nő akarok lenni, aki folyton változik. Nem az, aki beleül egy helyzetbe, szenved, de azért nem változtat, hanem elfogadja, hogy nincs tovább.

Még mindig vannak lehetetlenjeim. És néha utálom érte magam. Néha azt érzem, hogy túlságosan megedzettek és alig tudom érezni, hogy érzek. Néha azt érzem, hogy én soha nem leszek igazán ajándék, mert aki megismer, az inkább szenved mellettem. Néha nagyon megijedek, hogy milyen sok kilót szedtem fel és néha megfordul a fejemben, hogy kevesebbet kellene ennem, vagy egyáltalán nem. Még mindig nagyon félek attól, hogy soha nem fog megállni a súlyom és csak egyre több és több lesz én pedig már túl gyenge vagyok ahhoz, hogy még egy fogyókúrát végigszenvedjek.. Félek attól, hogy ezek a gondolatok soha nem fognak megszűnni, habár már "csak" gondolati szinten léteznek.

Jó lenne, ha teljesen másjellegűek lennének már az aktuális lehetetlenjeim. Mások is sok mindenben, de valahol a mélyen még mindig a legtöbb félelmem abból jön, hogy nem merem eleve szeretni magam, csak azért mert én vagyok. Úgy feltétel nélkül. A szeretetem függvénye pedig rajtatok alapul, akik olvassátok. Ésszel tudom, hogy mi a helyes, hogyan kellene gondolkozni.. De ezek érzések.. Olyan belső, tényleg mély félelmek.
Okosak vagyunk, mi emberek. Ha más gondjáról van szó, akkor pedig kivételesen okosak vagyunk. De a saját félelmeinkkel szemben mindannyian padhelyzetben vagyunk... Mert azok a mi lelkünkre hatnak. Az már más.

Tudom, hogy Istennél a megoldás, nem azért írom le ezeket, mert nem tudnám. De ember is vagyok. Valódi ember, valódi élethelyzetkkel. Nem kell őket kirakatba helyezni, nem is fogok egy nagy lúzer táblával járni ezentúl, DE nem fogok olyan képet sem mutatni, ami nem lennék. Nem érdekelnek a szokások, nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Ők mindig mindenfélét gondolnak.

Élni akarok. És minden félelmem és "lehetetlenem" ellenére nagyon boldog vagyok. Nem tökéletes az életem, de jobb, mint azt álmodni mertem volna. És a végén kiderül, hogy minden úgy jó ahogy van. Ilyen tökéletlenül.

Ettől annyira valódi.

Az vagyok

"És homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlen egy."

Az vagyok, aki nem voltam még soha, az vagyok, akit sosem hittem volna, hogy leszek még valaha is. Az vagyok, akinek álmodtak 21 évvel ezelőtt. Én vagyok.

Azt hiszem új címet kellene adnom a blogomnak, ugyanis a jégviráglány teljesen értelmét vesztette. A jégvirág felolvadt, sőt az idejét tekintve inkább szublimált, a lány pedig felnőtt, valódi nővé vált. A jegelt érzelmi világom valóságosan izzik. Kezdve a sok fájdalmas sírással, folytatódva a boldogság furcsa érzésével, át a hálából fakadó pityergésig, s majd végül a szerelembe esésig. Mindezt alig néhány hónap leforgása alatt.
Nem, egyáltalán nem vagyok még a célnál. Bőven nem. De valami olyat tapsztaltam meg, amit eddig még soha. Olyan vagyok, aki eddig még soha. Sokkal nyíltabb s miközben beszélek, sokkal többet mondok, mint eddig. Valódibb vagyok, jobban az, akinek megálmodva lettem.

A harc persze folyik, testben, lélekben és szellemben is. Jó, hogy az ígéret szerint már most győztes vagyok. Erőt ad ez az ígéret, erőt az az élő Isten, erőt adnak az új barátaim és erőt ad az is, akit nagyon szeretek.

Aki ismer, az már most nagyon furcsán nézhet, miközben olvassa a soraimat... Szinte hallom is "Ki vagy Te, és mit csináltál a Csengével?" 
Hát azt hiszem nem tudom épp most ki vagyok, mert az életem ebben a periódusában minden változik. Keringek az érzések óceánjában és mostanában a döntéseimre sem tudok alapozni. Mégis valahogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Egyszer csak partot érek, tudom. Addig viszont élvezem azt, amiben most vagyok. Most jó.

Megismertem valakit, akit nagyon szeretek. Megismertem valakit, akit többé nem eresztek. Megismertem valakit, aki épp most elképesztően hiányzik. Akivel egy életet akarok még leélni. Aki miatt még jobban akarok harcolni, aki miatt méginkább törekszek arra, hogy ajándék lehessek neki.

Először Istennek énekeltem mindig, hogy Veled kell az élet. Tudjátok, hogy nálam ez a mondat nagyon sokat jelent. A kislány, aki sokszor nem akart élni, (emlékszem a mondatra, ami rengeteget járt a fejemben : "ha ilyen az élet, akkkor köszönöm szépen, ezt nem kérem.) az a lányka egy ideje már mégis az élet mellett tette le a voksát. Ez a kislány ma egy nő, aki elsősorban Isten miatt(!), másodszorban a Szerelme miatt azt érzi, hogy mégis  neki kell az élet. Aki SZERET élni, aki élni AKAR, egészséges és szabad akar lenni.

Az vagyok, aki akarja Istent. Az vagyok, aki akarja azt, amiért megszületett. Az vagyok, aki az akar lenni, amiért életre lett hívva. Az vagyok, akinek lennem kell. És ez nem függ súlytól, ez nem függ a kalóriáktól, sőt még a szénhidráttól sem. 
Meglehet, hogy nemsokára nem lesz többé az, hogy én ki vagyok, de lesz olyan, hogy kik vagyunk. Én helyett leszünk mi.

Él az Isten. Rajta kívül él életem második értelme. Élek én, és lassan már nem is az a jó szó, hanem az, hogy élünk mi. Hát nem fantasztikus?

Itt a szívem

"Gyenge vagyok, ember
megkavar az élet
nem tudom a szívem meggyógyítani

túl sok ami fájhat
én nekem és másnak
Nélküled a lelkem borsszem szélvészben

Itt a szívem kemény föld
pusztaság lett
Törd most föl

Itt a szívem száraz kút ásd le mélyre
Törjön út!

Élő víznek, mely tőled jön

Mindent tudok észből
túl keveset szívből
Míg a betű öl,
a szellem élni hív

Itt a szívem kemény föld
pusztaság lett törd most föl
Itt a szívem száraz kút
áss le mélyre törjön út!

Élő víznek mely tőled jön

Megtanítasz szeretni
merni, élni, érezni ×3

Itt a szívem kemény föld
pusztaság lett
Törd most föl!

Itt a szívem száraz kút ásd le mélyre
Törjön út!

Élő víznek, mely tőled jön"

/DOBNER ILLÉS & ÉVI - ITT A SZÍVEM/

 

 

Nem tudom mit írjak. Nem a részem már és mégis. Utálom. Nem tudom mit mondjak. Csak szabad akarok lenni. Nem akarok semmit tudatosságot, csak úgy, mint bárki más... Ha racionálisan nézzük, akkor ez lehetetlen... De hiszek Istenben, és ezért hiszem és hinnem kell, hogy lesz ez még jobb. Csak iszonyat fárasztó. Annyira az, hogy most, hogy erről írok, kedvem sincs szépen fogalmazni. Nem is fogok. Nincs kedvem

Szeretnék egészséges lenni. Fizikailag már az vagyok. Jó súlyban, minden egészségügyi gondom is megoldódott, ergo tünet mentes lettem, de nem vagyok szabad. Szar ügy, mi? ..


Elfogadás

Ha összekéne foglalnom az utobbi hónap eseményeit egyetlen szóval, akkor az az elfogadás lenne. Megismerni, megérteni, elfogadni.  
Az evészavarom fő oka az volt, hogy képtelen voltam elfogadni azt aki én vagyok, úgy ahogy én vagyok. Ezért bármit is próbáltam tenni azért, hogy szeressem magam, az kudarcra volt ítélve, mert maga a probléma nem oldódott meg. Nem szerettem magam, ezért megakartam változni, valaki olyanná, aki nem vagyok. És másoktól vártam a szeretetet és az elfogadást, amit persze hiába kaptam meg, nem tudtam elfogadni.
Furcsa érzés nem egy rakás szerencsétlenségnek lenni. Még furcsább érzés a tükörbe nézni úgy, hogy pozitív gondolataim vannak magamról.. Olyan idegen. Fantasztikus.

Akarok erről írni, mert ez nagyon fontos. Körbe nézek és látom az embereken azt, ami velem történt. Különböző szituációkban, különbözö mértékekben és különféle korú és személyiségű embereken. Szenvedtek. 
Rossz látni, ahogy emberek betegszenek bele az elutasítottságba. És jól tudom milyen rossz érzés az hogy azok a hétköznapi dolgok, amik másoknak alapvetőek, azok mennyire nagyon nehezek és lehetetlennek tűnőek tudnak lenni.. Mint az, hogy hogyan kell normálisan enni, mi egy adag, mennyi ideig kell rágni, hogy kell viselkedni, meg kell e állni evés közben és még sorolhatnám azt a sok félelmet és szorongást, amit egy evészavaros át él MINDEN étkezés közben...
Ahh te jó ég ez mennyire nehéz volt és mennyiszer akad vele még problémám.. Irigylem azokat, akik esznek érzésből, amit és amennyit akarnak, és abbahagyják, amikor elég. Nekem ez nem ment, és sokszor még most sem megy. Határozottnak próbálok tűnni, mint, aki tudja, hogy kell, de nem tudom.. Lesek másokról és leutánzom azt, ahogyan ti esztek. De nembaj. Tényeg, nem baj. Nagyon messziről jöttem és jutottam el idáig és ezért nagyon hálás vagyok, hogy ma itt tartok. Ez egy folyamat és türelmesnek kell lennem magammal szemben És az is vagyok legtöbbször. És boldog, egyre boldogabb. Egyre szabadabb. 
Látom azt is, hogy mennyire közködtök ti is a ti nehézségeitekkel és annyira szeretnék valahogy segíteni.. És tudok is. Az elfogadásommal. A szeretetemmel. Azzal, hogy egy olyan személlyé válok, aki mellett meg lehet nyugodni. Ha megoldani nem is tudom, de könnyebbíteni igen. Tudok imádkozni és TUDOM, hogy abban erő van.

Minden rendben lesz és van ki út. Ezt tudnod kell. Minden változik. Ha elfogadod magad, akkor lehetőséget adsz magadnak a változása.

Ismerd be
Be kell ismerned, hogy problémád van. Hogy nem tudsz vele mit kezdeni.

Ne félj elmondani másnak.
A kommunikáció nagyon sokat segít. Ha mersz beszélni a problémádról, függőségedről, betegségedről, akkor lehetőséget adsz másoknak, hogy megértsenek. De fontos, hogy olyan emberrel tudj beszélni, aki nem akarja ráderőltetni a saját gondolatát, nem akar erővel megváltoztatni.

Keress egy célt és fókuszálj rá
Fontos, hogy ne a problámád legyen a szemed előtt, hanem a célod. Ha  problémádon kattogsz, azzal csak beszűkíted. Ha arra öszpontosítasz hogy mit nem szabad és mit kell csinálnod, akkor biztos, hogy bele fogsz bukni. Ezért a célodra nézz inkább. Fogsz elbukni sokszor az úton, de ez rendben van. Ez nem baj. 
Hiszek Istenben így én reggelente imádkozok, realizálom, hogy mit akarok, mi a célom és mit lehet tenni ezért ma. Ezt ajánlom nagyon, mert meghatározza az egész napod lefolyását.

Légy türelmes magaddal szemben
Nem fog sikerülni rögtön.. El fogsz bukni. Néha felakarod majd adni. És fel is adod.. De aztán újra neki vágsz.. Aztán idővel egyre könnyebb és könnyebb lesz, de ehhez türelem kell. És kitartás. De képes vagy rá.

Végül pedig a legfontosabb része az, hogy növekedj a szeretetben. Legyél olyanokkal, akiket szeretsz akik téged szeretnek.

Kedves evészavar, menj a pokolba!

Nem tudom megmondani, hogy miért nem vagyok még szabad. Nem tudom megmondani, hogy miért félek a zsírtól. Nem tudom megmondani, hogy miért nem merem elmondani, hogy még mindig harcolok. Hogy nagyon nehéz..
Nem akarok többé beteg lenni.. Nem akarok mindig elesni, nem akarok veszteni. NEM AKAROM EZT! És mégis, minden evés alkalmával elönt a félelem, elönt annyi gondolat és annyi kép arról, hogy mi lesz ha továbbra is folytatom az evést.. Egy ideig értem hogy ez egy harc, egy ideig tudom, hogy mind az, amit mond az nem igaz. TUDOM, hogy nem vagyok és soha nem is voltam kövér, vagy túlsúlyos. TUDOM, hogy nem hízok el attól, ha eszek, de mindezek ellenére, rettegek, és azt érzem és azt hiszem, hogy valójában sovány nem voltam soha, és azt is hiszem, hogy ha eszek, akkor mindenképp elhízok.. Hogy biztos minden ember a földön hazudik nekem, hogy ne tudjam meg, hogy nem is vagyok vékony.

Csatákat veszthetek, de a háborút már megnyertem!! Ez a válaszom! Üzenem, hogy nem teszel tönkre, üzenem, hogy harcolni fogok, üzenem, hogy  már győztem és tudok róla.  Kedves evészavar, menj a pokolba.



Nevetve néz a holnap elé

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé”
/Péld 31,25/

Leérettségiztem. Másfél évvel ezelőtt még az sem volt biztos, hogy élni fogok, nem csak a betegségem, hanem a lelkiállapotom miatt is. 20 éves korom ellenére sokszor annyira kimerültnek éreztem magam, hogy már felállni sem mertem, mert rettegtem az újabb eséstől, és könnyebb volt semmit sem tenni, semmiben sem reménykedni, mint újból és újból összetörni. 
Tudom, hogy nem voltam egyedül ezekkel a gondolatokkal, tudom, hogy ma is rengeteg ember érez így. /Nektek ajánlom Joyce Meyertőla Szeretet Forradalma c. könyvet. Én már az első oldalok után csak sírni tudtam és hálásnak lenni mindazért, amim van./

Annyira boldog vagyok, amiért ismét szívből kérdezhetem: Halál! Hol a te fullánkod?

Nincsen tökéletes bizonyítványom, nem fognak felvenni a Semmelweisre sem, fogalmam sincs mi fog történni. Nem tudom hogy mi lesz a második munkámmal, hogy megyek e egyáltalán Pécsre, hogy miből fogok megélni és igazából majdnem mindentéren rezeg a léc a lábam alatt. Nem úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzeltem. Semmilyen téren sem, egyet kivéve kivéve, mindennek az alapján nem, aki pedig Isten. 
Miatta nézhetek nevetve a holnap elé, mert ha nem is úgy történnek a dolgok, ahogyan én vártam, tudhatom, hogy nem kell aggódnom, mert Isten jó, mert eddig is mindenem megvolt, amire szükségem volt, fizikai, lelki és szellemi téren egyaránt. Érzem és látom a gondoskodását az életem minden területén. Soha ilyen szinten nem ismertem még Őt, mint ahogy most ismerhetem és érezhetem, hogy minden rossz döntésem ellenére ennyi törődésben és szeretben van részem, soha ilyen szinten nem éreztem még, hogy akarom Istent, akarom Őt ismerni, Tőle akarok tanulni élni és azt az életet akarom élni, amiért megszülettem. 
És ilyenkor eltörpül az, hogy ki mit gondol rólam vagy hogy hányak írtak le maguk előtt. 
És eltörpülök én is, eltörpül az evészavar, a félelmek, az aggódalom, mert tudom, hogy eddig is óvva voltam és nem azért, mert annyira jó lettem volna, hanem azért mert ilyen Istenünk van.
Várom hogy egyre kevesebb lehessek én és egyre több lehessen bennem Isten, mert ekkor vagyok igazán az, akinek lennem kell. Most nem érzek semmi űrt magamban.. Amit érzek az az, hogy végre teljes az életem. A sok értelmetlenség közepette rám talált az, amitől minden értelmet nyer a világban. EZT az életet akarom, EZT az életet választom.

Az anorexiával és egyéb függőségekkel kapcsolatban megértettem, hogy miért nem változunk meg rögtön, miért érezzzük a kényszert és a vágyat annyira, hogy ez nem enged megváltozni minket. 
Az a helyzet, hogy az nő fel bennünk, amit táplálunk. Én éveken át tápláltam magamban az evészavart. Minden egyes döntésemmel, cselekedetemmel, amivel az evészavar felé léptem, még több teret adtam át az életemből ennek és ezzel együtt az önzőségnek, a mohóságnak (hisz sosem volt elég a fogyásból), a hazugságnak, a gyűlöletnek, a depressziónak és az én központúságnak . Ezek szépen meggyökereztek és felnőttek bennem. És persze ilyen gyümölcsöket is termett. Amikor pedig már nem akartam többet ezt, hiába hoztam döntéseket, nem tudtam és nem mertem kitartani, mert egy jól táplált gaz-tengerbe ütköztem. Aztán mindig feladtam, mert a félelem rettegéssé nőtte ki magát és ez teljesen lebénított. Se előre, se hátra nem volt utam és teljesen tehetetlennek éreztem magam. 
Ha így érzel életed valamilyen területén, akkor egész jó hírekkel szolgálhatok. Van kiút. Ki kell éheztetned a Te gaz-tengered, nem szabad engedelmeskedned a kívánságainak, mert folyton éhes, folyton enne, DE nemet kell mondanod mindenre. Minél jobban éhezik, annál gyengébb lesz, majd éhen fog halni, és Te pedig győztes leszel! Ám nem elég kiírtanod az életedből, mert ha üres teret hagysz, könnyen visszanőhet és még 7szer olyan erős függőséggel találod szemben magad, mint azelőtt. Miközben éhezteted ezeket a dolgokat, táplálnod kell a hitedet, az Istenbe vetett bizalmadat, mert egyedül ez a fa terem jó gyümölcsöket, egyedül ez tud békességet és biztonságot adni. Minden más értelmetlen és haszontalan.. Ez terem igazi, el nem múló örömöt, tudom, látom és tapasztalom. Mindazok ellenére, aki voltam, lehetek új ember, érzem, ahogy haldoklik bennem az anorexia, látom a végét és alig várom már a következő fejezetet az életemben. Aztán a rákövetkezőt és az azutánit is. Megtanultam szeretni élni és ez fantasztikus.

Minden nehézségnek VAN vége. Minden fájdalom elmúlik. Lehet, hogy nem úgy, ahogy várod, de sokkal jobban. Azoknak írok, akik már reménykedni is félnek, hogy van kiút. Ne adjátok fel. Merjetek hinni, mert ez a Ti életetek. Egy élet, csupán néhány évtized arra, hogy élhessetek. Ne pocsékoljuk el értelmetlen dolgokra.


Ki nevet a végén

"Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elesem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom."
/Mikesás próféta könyve 7,8/

SEMMIT sem számít az, hogy már megint hanyadjára kerültél paldóra, hogy hanyadjára vallottál kudarcot, mert a végén úgy is csak az fog számítani, hogy sikerült, hogy a személyes lehetetlenedben győztes lettél.
Nem akarom, hogy ez egy elcsépelt sablonos poszt legyen, ezért megosztom Veletek, hogy miért jutottam el ehhez a megállapításhoz, hogy miért élnek ezek a gondolatok a szívemben. Olyan világosan hallom, hogy harcolnom kell, hogy már-már megtudnám fogni a szavakat.


Ha valaki, akkor én lehetek a bukások mintapéldánya. Annyira sokszor vesztettem már a csatáimban, hogy már ha rá gondolok is fáj. Persze ezekután az ember megpróbál inkább kompromisszumot kötni azokkal a dolgokkal szemben, amikkel nem tud mit kezdeni. Megtűri maga mellett, megtanul élni vele. Ha belegondolsz ez az első igazi bukás. A beletörődés.  Inkább lemondunk az álmainkról, vagy mégjobb mikor megmagyarázzuk magunknak, hogy valójában nincs is rá szükségünk nem is akarjuk.  Én jó ideig voltam ebben az állapotban. Igazából olyan nagyon nehéz volt harconli, (pláne hogy az első adandó alkalommal általában elbuktam, vagy ha nem az első akkor a 3.) hogy néhány lépés után mindig feladtam. Azt éreztem, hogy mindent megtettem és haragudtam is Istenre, amiért nem szed ki ebből a helyzetből végre. A változás mindig szenvedéssel és fájdalmakkal jár, ezt jobb ha belátod, mert valamit kiírtani az életedből, valamit mást pedig beépíteni, az mindig nehéz.
Ebben az "nem vagyok képes többet tenni" állapotban hosszú időt lehet tölteni, védekezni és elmondani, hogy én miért nem tehetek semmit az ügyem érdekében, hogy miért nem vagyok felelős. Akár egy életet is leélhetünk azzal, hogy hárítjuk a felelősségünket.
Hiszem azt, hogy ami az életemben lehetetlen, azt Isten már kipótolta, már megtette azt, amit én tényleg nem tudnék megtenni. Az én részemet viszont nekem kell megtennem, és hisztizhetek és mondhatom, hogy képtelen vagyok rá, de szerintem Ő jobban ismer engem, mint hogy bevegye ezt a dumát. Másrészt ezeknek a személyes lehetetleneknek a leküzdései tesznek minket igazán erősse, kitartóvá és a kitartásban álhatatossá. Ettől lesz kipróbált jellemünk, és ezáltan leszünk igazán azok, akiknek lennünk kell. Aztán már élvezni fogjuk, ahogy látjuk azt, hogy tényleg minden lehetséges annak, aki hisz.

Jelentem, hogy élek, hogy nem kötök kompromisszumokat az életemben és  SOHA NEM ADOM FEL, ezért tudom, hogy már most győztes vagyok.
Azért vagyok képes folyton felállni, folyton új erőre szert tenni, mert Isten adja nekem. Nem azért, mert megérdemelném, hanem azért mert Ő ilyen. Én pedig nagyon boldog vagyok, amiért egy ilyen Istent ismerhetek. Az életem ezért van biztonságban, ezért nem kell félnem semmitől, ezért nem kell embereknek megfelelnem, nem kell elérnem, hogy kedveljenek, egyrészt, mert ez az, ami igazán lehetetlen és életpocsékolás, másrészt, mert nincs rá szükségem, nem számít. Persze ezt tanulom még most is, de látom és érzem, hogy egyre erősebb vagyok. Fejlődök.

És a legvégén pedig csak az fog számítani, hogy "ki nevet a végén".


(Természetesen csak azokra a dolgokra tudok vonatkoztatni, amiket eddig megéltem, a hibázás jogát fenttartom. :) )


Homok vagyok a kezedben

Azzal a magamnak tett kikötéssel indítottam ezt a blogot, hogy mindig őszinte leszek. Nem érdekel, ha a megtekintéseim száma a kritikán aluli lesz, ha valaki emiatt kevésbé fog szeretni vagy értékesnek gondolni, mert ez vagyok én. Teljes egészében én vagyok minden egyes szó, amit legépelek. Az én gondolkozásom, felfogásom, tapasztalataim, tanulságaim, az én vidámságom és elszántságom, de ugyanakkor az én harcaim és az én könnyeim is.
Nem lenne túl valósághű, ha mindig akkor írnék, amikor jól vagyok, amikor minden jól megy, Mikor tudok építeni és bátorítani, erős lenni és eredményesen harcolni. Ez nem a valóság. Én pedig nem akarok és nem is fogok képet mutatni.

Nehéz periódusban vagyok. Nehezemre esik elhinni, hogy akit a tükörben látok, az a zsírgombóc lány, az nem az, aki én tényleg vagyok. Hogy vékony vagyok. Hogy valaha is voltam vékony. Hogy a testképzavar létezik és én egy szenvedő alanya vagyok.
Azt hiszem nem is akarom elhinni, elfogadni meg pláne nem.. Ki akar beteg lenni? Ki akar szenvedni? Én nem akarom ezt az egészet, gyűlölöm és elegem van. ÉLNI szeretnék, eljárni a barátaimmal, kirándulni, nevetni, úgy hogy attól van izomlázam, és nem attól, hogy kényszerből nekiállok edzeni, mert tükörbe sem bírok nézni. Ez minden csak nem élet.
Küzdök és próbálok hinni abban, amit nem látok. Reménykedni abban, hogy bár már most soknak érzem magam, majd elmúlik, hogy fogom úgy látni magam, ahogy az normális. Hogy megtudok majd úgy enni egy bolognait (kedvencem volt) , hogy az semmilyen szenvedéssel nem jár. Nem lesz bűntudatom és nem akarok utána egy hétig koplalni.
Másfél éve már, hogy elkezdtem gyógyulni. Már sokkal messzebb kellett volna eljutnom, mint ahol most vagyok. Másfél évvel ezelőtt azt hittem, hogy ilyenkorra már minimum 53kilós, egészséges és bomba nő leszek, újra nagy társasági élettel, életkedvvel és az anorexiának az árnyéka sem fog látszani rajtam.
Ehelyett csalódást okozok magamnak és a szeretteimnek. Tudom milyen az,amikor látod, hogy egy hozzád közel álló személy szenved, beteg és Te nem tudsz mit tenni. Nem tudod mi lenne a jó, hogyan segíthetnél, csak próbálod elkapni, amikor kezd csúszni a lejtőn, de Ő olyan, mint a homok, hiába igyekszel megfogni, nem tudod a kezedben tartani. Kiszóródik.
Az anorexia az első adandó alkalommal jön és pusztít. Mindezt úgy, hogy azt hiszed, akarod. Hogy akkor leszel boldog. Én tudom, hogy a betegség végén semmi jó nincs. Nem éri meg, mert nem hogy ad, hanem még azt is elveszi, amid volt.
Tudom és értem és nem is hiányzik ez, de mégis, másfél év alatt nem sikerült meggyógyulnom. Jobb napjaim voltak, többet evős napjaim, jobb testképes napjaim, de végül mindig ugyanaz maradt. Jöhetnek a kövek, hogy ez egyedül rajtam múlik, hogy nekem kell tudatosítanom magamban, stb. (Mintha amúgy nem törekedtem volna folyton erre… )

(Negondold, hogy szereintem ez szép. Hogy én tényleg ez akarnék lenni..)

Nem értem… Mi ez az egész? Miért nem tudok csak úgy enni és élni az életem? Miért kell ezen átmennem? Miért nem lehet csak már vége? Elég volt. Kimerültem. Nincs energiám a harchoz. Most kell, hogy Isten tartson, mert én magamat nem tudom. Most csak hinni tudom, hogy Isten kezéből nem tudok kiszóródni, mint a homok. Hogy velem van most is, szeret és nem ítél el. Hogy meggyógyít.

Boncoláson voltam

Nem volt kötelező, az ment, akit érdekelt. Egy középkorú férfi feküdt az asztalon, mintha csak aludna. Persze nem aludt. Meghalt, mert rosszul gondozta a testét. Elhízott volt, ami miatt egy kezeletlen érelmeszesedés alakult ki nála és ez több fontos szervét károsította véglegesen. Nem mehetek nagyon bele, mert "köt az orvosi titoktartás" (legalábbis ezt mondta a főorvos), de amit viszont mondhatok az az, hogy a legnagyobb hiba azt hinni, hogy bármit tehetünk büntetlenül.

"Mi bajom lehetne ettől?" "Ennyi még nem árt meg és különben is csak ritkán szoktam." "Nem bírom már abbahagyni, túl régóta csinálom." Annyi ehhez hasonló kijelentést hallgatunk nap mint nap. Annyiszor hisszük azt, hogy velünk nem történhet meg csak másokkal. Mert hát mi szerencsések vagyunk, nem de? 
Én is ugyanezt gondoltam, amíg nem lett súlyos beteg az egyik testvérem, a rokonaim egy része vagy amíg meg nem halt apa. Addig minden úgy tűnt, hogy igazán rossz dolgok  nem történhetnek velünk. Ezért aztán nem is volt akkora a nyomás arra, hogy használjuk ki az időt, amit egymással tölthetünk. Hogy ne haragudjunk túl sokáig, mert utána nem lesz elég időnk arra, hogy megmutassuk, hogy mennyire szeretjük igazából. Mindenem odaadnám azért, hogy újra megölelhessem apát, hogy esélyt adhassak neki. De többet nem tehetem meg. Ő pedig nem jön el a ballagásomra, nem látja ahogy leérettségizek, majd lediplomázok, nem fog az oltárhoz kísérni és sosem tarthatja kezében az unokáit. Nem kellett volna így történnie. Ő nem vigyázott magára, nem gondolt arra, hogy amit tesz, abba tényleg belehal, ha nem változtat. Ha Ő idejeében változtatott volna, akkor ma még élné a 45évesek mindennapjait. Ha én jobban tudatában vagyok az élet végességének, akkor kihasználom azt a leheletnyi időt, amit velehtölthetek, amíg él. De ez most már túl késő.
Te mivel kapcsolatban gondol, hogy nem árthat, miközben tudod, hogy rossz, amit teszel? Ne gondoljuk azt, hogy mindent megtehetünk kövekezmények nélkül, mert nagyon nem. Számít az, hogy ma mit teszel. Ha túl sokat eszel, annak következményei lesznek. Ha túl keveset, annak is, épp mint a dohányzásnak vagy az ivásnak vagy sorohlhatném még az ember módszeres önpusztításait. Annyi mindennel romboljuk magunkat, és annyira könnyű nem venni ezekről tudomást. Miért cseszeget téged mindenki, hogy változtass? Talán nem azért mert szeretnek? Mert itt akarnak látni még 10 év múlva is, mert sokáig akarnak még veled nevetni, sírni, hülyéskedni, érezni az ilatod és a jelenléted.

Élni jó. De JÓL élni még jobb. Alig van pár évtizedünk az életre és az tényleg elröpül.. Ha már Isten tudja miért, de élünk, akkor használjuk ki ezt a lehetőséget. Meghalni úgy is megfogunk. Nem kell siettetni. 
Most van itt az ideje a változásnak, mert nem tudjuk, hogy meddig tehetjük meg. Ne makacskodj, legyél bölcs és minőségi életet nyersz. Ez azért megéri, nem?

Francba a tökéletessel

Mintha nem tudnánk, hogy azok a "tökéletes" lányok a strandon, a munkahelyen, a suliban vagy a fitness versenyeken, mit meg nem teszenk azért, hogy elnyerjék a mindenki által áhított testalkatot. Szerintem nem normális, amit a fitness modellek művelnek 1-1 verseny előtt és határozottan nem egészséges, hogy a ciklusuk sem rendszeres. És még csak nem is vonzó.
Ijesztő hallgatni a kislányokat a suli folyosóján, hogy épp melyik fogyókúrába vágnak bele 45kilósan, mert ők "kövérek". Komolyan ti nem aggódtok a felnövekvő generáció miatt? Én igen.

Hahóó lányok! Mi szép a csontokon? Mi szép a száraz bőrön? A karikás szemeken vagy a rossz testtartáson? Mi vonzó abban, ha folyton fázol és fáradt vagy? 
Meddig kell elmenned ahhoz, hogy észrevedd, hogy mit teszel és tettél magaddal? Semmivel sem vonzóbb egy 40kilós aszott kislány test, ezt hidd el. 
Tudom, hogy betegség, de nem születtünk ezzel a félelemmel, így le is lehet számolni vele.

Írtó hosszú utat jártam be az elmúlt évek alatt (és írtó hosszú út van még előttem ), de már most büszkén jelentem, hogy ragadt rám zsír! Örülök, hogy itt tartok. Belehalhattam volna, de hála Istennek ez nem történt meg. És ismeritek a mondást: Ami nem öl meg, az megerősít. :)

Őszíntén boldog vagyok. Ilyen tökéletetlenül. :)

Isten okkal teremtett és formált ilyenné amilyen vagy.

Ha Neked is eleged van a tarthatatlan irreális elvárásokkal szemben, akkor vállald be Te is, hogy így vagy lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy ÉPP MOST kinézel.

Szeresd magad!