Jégvirág

Egy jégvirág márciusa

Egy esély újra kezdeni

A Grey's Anatomy ihletette a következő bejegyzést. Sokat gondolkoztam.. Ma szinte egész nap..

Pocsék napom volt. Tönkre ment a szinte még új telefonom, amiben a mára megtanulandó dolgok voltak, amiket nem tanultam még meg és a fehér köpenyem is otthon maradt, ami nélkül nem vehetek részt a gyakorlaton.. Így már az első héten kihgaytam egy órát, hogy hazamenjek és renbehozzam, amit lehet. Persze hideg volt, a busz óránként 1X amx 2X jár ... Na és persze felfelé lakunk egy kis völgyben... Legalább valamennyi kalóriát elégethettem a nagy rohangálásban és a folyamatos fázásban.

Ezek miatt ideges voltam és nagyon kimerült. A végén a gyakorlatom nagyon jól sikerült és még a tanárnő is megdícsérte a művemet, csak az enyémet. Értem jött a férjem és az is nagyon jó volt, hazaérve rögtön neki álltam sütni-főzni, hogy másnappra csomagolhassak neki reggelit és ebédet. Közben az ehavi költségvetésünket néztük át, amibe nem fér bele a hónapban, hogy ételt vegyyünk.. Gondoltam nem baj, legalább fogyhatok, mert mostanában nem hogy stagnáltam, de fel is szedtem valamennyit. Bár lehet, hogy megfog jönni és működik a vízvisszatartás. 
Aztán elment és én azóta csak Grey's Anatomyt nézek. Az volt a vége, hogy mindannyian esélyt kapunk arra, hogy újra kezdjük. Egy esélyt, hogy változtassunk, amin tudunk.. Úgy éreztem nekem szól.. Már nem gyerek vagyok... Én már feleség vagyok, új életem van egy teljesen más városban, sokkal stabilabb, sokkal szeretőbb életem.. Szinte tökéletes. Lehetőségem van diplomát, nyelvizsgát és jogsit szerezni, amik régen olyan távolinak tűntek. Lehet gyerekem, mert már egy éve újra rendszeres a ciklusom és van egy szerető házastársam. Lehetőségem van tényleg hinni Istenben, nem csak vallásoskodni... 
És én? Én nem élek a lehetőségeimmel, folyton félek, minden "mi lesz ha"-t elképzelek, aggódom és nem élek. Ducinak látom magam, és minden áron egészsgételenül vékony akarok lenni, miközben a férjem, aki az egyetlen, aki tud erről, sír, mikor ilyeneket mondok. Sír , mert fáj neki, főként az, hogy így vagyok.. Látja, hogy szenvedek, hogy félek.. És semmit sem tud tenni.. Már nem kéri, hogy egyek, de aggódik.. Se én, se Ő nem tudja, hogy mi a legjobb.. Talán megint orvoshoz kéne menjek?

Élni akarok a lehetőséggeimmel! Nem akarok félni minden ételtől, nem akarok a saját rossz döntéseim közepette vergődni, és azt akit szeretek, hagyni szenvedni értem. Nem kellene ennek így lennie!

Hogy kell nem félni? Hogy kell enni, annak ellenére, hogy hízol tőle? Hogy kell megállni az evésben? Hogy kell nem ezeken gondolkozni? Hogy kell ezeket csinálni? Nem tudom! Pedig valahogy élni akarok a lehetőségeimmel... Nem akarok újra mindenkinek csalódást okozni!! Pláne nem azoknak, akiket annyira szeretek.. Én azt akarom, hogy lássák, hogy a romokból lehet még élet.. és lesz is.. Bárcsak én lehetnék, aki ezt bebizonyítja..

Döntenem kell. Követem a vágyaim, újra erős leszek és nagyon vékony. Vagy beintek a vágyaimnak és az életet választom, benne mindennel és mindenkivel, akit szeretek... És elhiszem azt, hogy a döntéseimet egy idő után követni fogják a vágyaim.. (Mennyi idő után?)

Te mit választanál a helyemben?

16 alatt gyönyörű

Na nem éves, hanem testtömegindex amire gondolok. Emlékszem az jó volt. Ott kellett volna megállnom.

Tudjátok az előtt mielőtt szerelemes lettem volna az volt a kikötésem, hogy csak egészségesen kezdek el randizgatni és hogyha egyszer párom lesz, netalántán férjem, addigra egészságes leszek teljesen.
Hahaha.... Most pedig 4 hónap után midnen vágyam, hogy ismét vékony legyek. Miért? Nem tudom. Hisz Ő nagyon szeret bárhány kiló is vagyok. Mindig elmondja, hogy akár 20kg-val több, akár 20-al keveseb vagyok Ő szeretni fog. Hisz nem egy testalkatot vett el, hanem egy személyiséget. Ami igaz is. Akkor miért ne legyek újra vékony?  Vagy miért legyek újra az?

Tudjátok semmilyen életkörülmény sem segít majd jobban lenni. Nem lehet élethelyzetekhez kötni.. Majd ha elköltözöm, ha leérettségiztem, ha barátom lesz, ha gyerekeim lesznek ...stb. Nem múlik el, nem szűnik meg. A tünetmentesekben is ott lappang. Mindig ott van.. 
Nőies vagyok, egészséges. Kb, amennyire 17.5-ös bmi-vel lehet annak lenni- De senkit sem zavar itt Pécsen. Itt sosem voltam 58kiló, sosem voltam olyan, amihez viszonyítani lehet. Itt Pécsen csak híztam.

Annyi kamu van a fejemben, hogy mire foghatnám, ha még több kilót fogyok.. Nehéz az egyetem, sok a feladat, nehéz feleségként megfelelni stb. De nem akarom. Nem akarok kamuzni.. Majd ha megkérdezik, akkor őszinte leszek. Nehéz most enni. Nehezemre esik szépnek látni, hogy formás vagyok. Hiányzik, hogy lássam a csontjaimat.

Tudjátok mit? Elég a hazugságból! Őszinte leszek, mégha nehezebb is. Nem kell bekamuzni mindenkinek, hogy jól vagyok, ha egyszer nem vagyok jól.

Nagyon szeretnék Most 45kg-s lenni.. Hogy miért? Mert 49 vagyok és a 45 az kevesebb és szebb szám. Mert az lbs-ben is 100 alatt van már...

Hogy mi lesz, ha elértem? Nem tudom.. Majd megírom..

Jelenleg elveszettnek és szomorúnak érzem magam, pedig boldognak kellene lennem. Szerelmes vagyok, nagyon nagyon szeretem a férjemet, szeretem a jelenlegi életem, de az evészavarommal nem tudok mit kezdeni... Nem tudok..

Valami tipp? Írd meg kommentbe vagy emailbe, mert én nem tudom. 

64=0?

64. nap.. A "tényleges" gyógyulás. Több, mint 2 hóna és ma mit számít? Elbuktam. Ennyi idő után.. Pedig nem is esettjól, nem volt jó érzés. Annyira fáj..

Az én hibám, én engedtem meg, hogy újra megtörténjen. Nem tudok arra gondolni, hogy szép körmondatokat írjak, mert csalódtam magamban.. Annyira utálok evészavaros lenni, az egészet utálom, utálom és utálom. Egy ördögi kör, amiek SOHA sem lesz vége.. Azt hittem, hogy ennyi idő után, már elég ügyes leszek , hogy egy nehezebb helyzetben is kitartsak, de nem. Eddig jutottam, 64 napot érek..  Nem akarom ezt, annyira utálom , annyira nem akarom megint folytatni, csak élni akarok, minden féle gondolat nélkül, minden féle félelem nélkül. Én NEM akarok evészavaros lenni, de nem tudok nem így gondolkozni.

Úgy érzem magam, mint akinek minden önuralma köddé lett, mint egy lecsúszott utolsó senki. Szomorú vagyok, fáj és legalább lennék vékony, ha mr elbuktam. Biztos oda annak is, hgy 50kg alatt vagyok.. Rá sem merek állni a mérlegre..

Lehet ennek egyszer vége? Lehet egy ilyen lánynak még normális élete?
A gyerekkorom szívás volt. Szegények voltunk, sokszor semmilyen ételre nem telt, nem hogy Szafis, vagy bio ételekre. Apukám alkoholbeteg volt, és amikor ivott, agresszívvá vált. Szinte minden esténk azzal telt, hogy addig nem mehettünk haza, amíg apa el nem aludt.. Anya így védett meg minket a verésektől. Menekültünk az apukám elől.. Persze az oviban/suliban semmit sem szabadott mondani, mert akkor elvettek volna minket és állami gondozásba kerülünk. Ezt senki sem akarta.. Így hát ezzel telt a gyerekkorunk. Elutasítással, félelmekkel, bizonytalansággal.. Aztán voltak, jobb és rosszabb hetek, míg végül apa bele nem halt ebbe az életvitelbe.
Szerettem, minden ellenére, nagyon szeretettem.. De nem csak az űrt hagyta maga után, hanem 7 megtört lelket/életet. 7 ember aki küzd, vagy nem küzd azzal, hogy valahogy életet építsen ki a romokból. Nem szabad mindent apukámra betegségére kenni, de el kell fogadnom, hogy igen, sok minden emiatt is van. Nem bírok bizonytalanságban létezni, reggetegek és ez felemészt. Annak ellenére, hogy apa már 3 éve nincs az élők között, nekem meg egy fantasztikus férjem van. 
Bárcsak a külsőről szólna az anorexia, az olyan könnyű lenne.. Tudnám, hogy csak ideig-óráig szól a vékonyság, aztán minden megfakul, megörekszik.. Nekem sokkal többről szól. Egy menekülés midnentől, amit úgy érzem, hogy nem tudok megoldani. Még 2 és fl év egyetem és annyira félek, hogy nem csinálom meg.. Egyszer anya leszek, nagy hassal és hízni fogok.. Ettől is annyira félek.. Hogy elcseszem a házasságunk, mert túlérzékeny vagyok.. Minden annyira félelmetes, annyira sok.. Hpgy készítsek ebédet úgy, hogy nekem ne kelljen ennem belőle? Hogy magyarázom ki magam mindenből?
Hála Istennek olyan férjem van, akinek midnent elmerek mondani. Akiben meg lehet bízni.. De valamiért ő sem akarja,, hogy újra csont vékony legyek.

Kedves ólvasóim, most nem tudom a megfejtést. Nem tudok bölcs, okos tanácsokat írni, mert 64 nap után elbuktam.. Csak annyit udok írni, hoy a 64 nem egyenlő a nullával. Nem tesz mindent tönkre az, ha egy nap gyengbb vagy! Nem baj. AZ igaz 7X is elesik, DE mind a hétszer FELÁLL.  Ne a bukások száma számít, hanem az, hogy képes vagy e az 1000. esés utén is talpra állni. A kitartóké a győzelem. Veszíteni annyival könnyebb.

Szóval nem, nincs mindennek vége, mert ha el is esem , flállok, ha félek is, van kiben bíznom.

Valahogy megtalálom a kiutat, valahogy vége lesz.

Félelem és bizalom

Ma 4 hónapja vagyok házas. Nagyon szeretem a férjem, nagyon szeretem az életünket, nagyon szeretem, hogy van akivel mindent megbeszélhetek, van akiben tényleg megbízom.

Anorexia ügyileg rengeteget fejlődtem. Az esetek nagy részében gond nélkül eszem, és már egy éve rendesen megjön a havi ciklusom. Súlyomat tekintve ..hmm, az esküvő környékén 53 voltam, (ó és már csak 168cm-nek vallom magam, ami nagyon fura, mert gimis koromban 170-171 cm voltam mindig és mindenhol, de sajnos bizonyos kor után az ember mérete magasságban megáll/csökken, és elkezd széltébe "nőni" - Nálam ez a 21 éves kor feletti lét :D de lehet a házssághozis kötni, ki mire szeretné fogni.)  Belekellett híznom a ruhámba, de nem sikerült és még a testemen is megkellett kötni a főzőt, hogy tuti ne essen le, aíg az oltálrhoz eljutok. Vícces egy történet.. :D
Nagyon jó érzés úgy élni, hogy az az ember, aki téged a legjobban szeret a földön, az szeret mindeneddel együtt. Minden hibával, narancsbőrrel, rendezettlen fogakkal és hanyagtartással is. -Persze mindneképp ki kell hangúlyoznom a legrondább részeket magamon..- Amúgy nem ilyen vészes a helyzet, egész szépnek érzem magam, de lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy van aki ezt minden nap elmondja nekem. (Igen nagyon szerelmes vagyok még mindig. )

Nem múlt el az evészavarom, nem tud, de inkább igazából nem hagyom.. Most 49 kiló vagyok, szóval még PONT nem kórosan sovány , mert a határán vagyok a sovány és a kórosan sovány jelzőnek. :D elég precízen kimérve, hogy senki se mondhassa nekem , hogy túl vékony vagyok. 
Csakhogy NEM ez az én súlyom ez egy kompromisszum az anorexia és az élet között. Mint aki egyszerre akar szabad lenni és egyszerre fogságban. Nem értem magam. Nem értem, hogy mitől félek még mindig, hogy miért nem tudom elengedni. Ha elkezdem elengedni magam, persze, hogy épp mindenhol 150+kg-s emberek lesznek mindenfelé, amiről rögtön az jut eszembe, hogy én is ez leszek. Persze ez nem így van, ehhez masszívan kell éveken át zabálni csak és kizárólag a legzsírosabb ételekből, és jó, ha az éjjeli szekrényre be van készítve egy kis sertészsír, hátha éjjel megéheznék, vagy megszomjaznék, mert hát ivás mellé is muszáj enni valamit. Na persze ez egy elég irracionális megközelítés, pont mint az, hogy egy 49 kilós lány 150 plusszos legyen, csak mert ebédre a köretet is megmerte enni, vagy netán mellé még a desszertet is, heti 1X vasárnap.

Órákat tudnék beszélni, hogy mennyi félelem van bennem, hogy mennyi gondolat játszódik le, egy étkezés előtt, alatt és után és mennyi félelemmel kellett szembe mennem minden nap, minden étkezéskor, mennyit sírtam a Fülöp ölében azért, mert annyira nagyon rettegtem. Még éjjel is azzal álmodtam, hogy nagyon meghízom, és többé nem tudok már majd lefogyni. A hátralévő életemben a egyszerre 2 szék kell majd mindig, hogy leülhessek.

A legtöbb anorexiás tünetmentesen is beteg... Van aki elkezd rengeteget sportolni és minden bűntudatát és félelmét ebbe öli, van aki csak egészségeseket mer enni, van aki pedig elveszti a kontrollt, mindent megeszik, amit meglát stb.. Annyi féle változat van, amibe az anorexia manifesztálódni tud, és minden beteg tudja, hogy nem lett szabad, csak élhetőbb lett az élete..

Az a baj, hogy Isten nélkül ennél többre nem lehet vinni. Fél órával ezelőtt ettem egy kelkáposztafőzeléket, egy kis zabkását, egy zacskó pisztáciát (30g), ittam egy tejeskávét, zsíros tejből és tudjátok mi volt bennem? Rettegtem. Eldöntöttem, hogy holnap semmit sem eszek, de lehet holnap után sem, és utálom magam, mindent tönkrettettem stb. Minden, ami egy evészavaros fejében megfordul ilyenkor.
Aztán beültem az ágyba és ahelyett,hogy még tovább mélyítettem volna magamban az önutálatot, elkezdtem imádkozni. Elmondtam Istennek, hogy mennyire félek, hogy nem akarok meghízni, és lehet hogy nem ez a legbölcsebb ima amit mondok, de amíg ennyire félek, segítsen hogy ne hízzak semmit. Kimondtam hangosan, hogy nem nyomhat le a mélyre újra az evészavar, nem hagyom, nem a félelmet választom, hanem a szerető Istenbe vetett hitet. Bízok Istenben, mert annyiszor bebizonyította már, hogy megtehetem. Tudom, hogyha valóban szabad akarok lenni, akkor azt is csak Istennel tudom elérni. Hmm.. Igen.. Akarok e egyáltalán szabad lenni? Még nem jutottam el ide. Mert szeretem az anorexiás identitásomat. Szeretek vékony lenni, szeretem, hogy hatalmam van a dolgok felett, szeretek irányítani...

Az a vicces, hogy az élet tényleg csak egy lehetnyi és a halálba semmit sem viszünk magunkkal. Megereszkedik a bőrünk, ráncos lesz stb, És semmit sem fog végül számítani. Tényleg erre akarom pazarolni az életem? Hogy fenttartsak egy eleve halálraítélt identitást? Hiszek az örökéletben és ennek a fényében nem akarom hiábavalóságokra pocsékolni az életem. Nem akarok félelemben élni.

Talán folytatom a blogot, folytatom az őszinteséget és ha eljutottam egyszer a valódi szabadságig, ígérem, hogy a titkot mindnyájan megtudjátok. Hogy milyen gondolatok vezettek el odáig, hogy mivel, hogyan harcoltam, mire jutottam, stb. Mindent leírok. Leírom, mert én sem akarom elfelejteni.

Szeretettel :

Valódi akarok lenni

Valódi akarok lenni. Nem egy kirakatbaba, kirakat élettel. Az életem nem másoknak akarom élni. Nem akarom, hogy a boldogságom státusszimbólumoktól függjön. Nem hiányzik, hogy bárki is irigyelje az életem..

SZERETEM a hibáimat. Szeretem a pici pocakom, szeretem azt a furcsa heget a karomon, amiről csak teóriáim vannak, hogy mitől lehet. Szeretem, hogy kerek az arcom, szeretem, hogy néha hadarok és sokat beszélek mindenről, mégis ha mély dolgokról van szó alig tudok megszólalni és úgy kell kihúzni belőlem a szavakat. Szeretem a béna énekhangom és szeretek nevetni azon, hogy soha nem találom el a hangszínt és a ritmust.

Szeretem, hogy meg kell harcolnom, azért, amim van és nem csak kézhez kapom. Szeretem, hogy annyit gondolkozok, és szeretem, hogy mindig van előttem néhány "lehetetlen". Persze utálom is egyben, mert a lehetetlenekkel az a baj, hogy azt hisszük, hogy nem lehet megoldani. Szeretem, mert ha aztán valahogy mégis megoldom, mert általában, mikor tényleg belemerek lépni, abba a bizonyos "bizalom-tengerbe", akkor érzem igazán, hogy Istennel az ember tényleg SOKKAL többre képes, mint azt valaha is álmodni merte volna.

Ma reggel gondolkoztam azon, hogy mennyire hálás vagyok Istennek, amiért ilyen életem lehet. Hálás vagyok az új barátaimért, az új gyülimért és a vőlegényemért. Miattatok tartok ott, ahol ma tartok. Komolyan, néhány évvel ezelőtti padhelyzeteimből alig maradt már és ez elképesztő. Nem szeretnék SOHA TÖBBÉ visszamenni oda, ahonnan jövök.
Az a nő akarok lenni, aki folyton változik. Nem az, aki beleül egy helyzetbe, szenved, de azért nem változtat, hanem elfogadja, hogy nincs tovább.

Még mindig vannak lehetetlenjeim. És néha utálom érte magam. Néha azt érzem, hogy túlságosan megedzettek és alig tudom érezni, hogy érzek. Néha azt érzem, hogy én soha nem leszek igazán ajándék, mert aki megismer, az inkább szenved mellettem. Néha nagyon megijedek, hogy milyen sok kilót szedtem fel és néha megfordul a fejemben, hogy kevesebbet kellene ennem, vagy egyáltalán nem. Még mindig nagyon félek attól, hogy soha nem fog megállni a súlyom és csak egyre több és több lesz én pedig már túl gyenge vagyok ahhoz, hogy még egy fogyókúrát végigszenvedjek.. Félek attól, hogy ezek a gondolatok soha nem fognak megszűnni, habár már "csak" gondolati szinten léteznek.

Jó lenne, ha teljesen másjellegűek lennének már az aktuális lehetetlenjeim. Mások is sok mindenben, de valahol a mélyen még mindig a legtöbb félelmem abból jön, hogy nem merem eleve szeretni magam, csak azért mert én vagyok. Úgy feltétel nélkül. A szeretetem függvénye pedig rajtatok alapul, akik olvassátok. Ésszel tudom, hogy mi a helyes, hogyan kellene gondolkozni.. De ezek érzések.. Olyan belső, tényleg mély félelmek.
Okosak vagyunk, mi emberek. Ha más gondjáról van szó, akkor pedig kivételesen okosak vagyunk. De a saját félelmeinkkel szemben mindannyian padhelyzetben vagyunk... Mert azok a mi lelkünkre hatnak. Az már más.

Tudom, hogy Istennél a megoldás, nem azért írom le ezeket, mert nem tudnám. De ember is vagyok. Valódi ember, valódi élethelyzetkkel. Nem kell őket kirakatba helyezni, nem is fogok egy nagy lúzer táblával járni ezentúl, DE nem fogok olyan képet sem mutatni, ami nem lennék. Nem érdekelnek a szokások, nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Ők mindig mindenfélét gondolnak.

Élni akarok. És minden félelmem és "lehetetlenem" ellenére nagyon boldog vagyok. Nem tökéletes az életem, de jobb, mint azt álmodni mertem volna. És a végén kiderül, hogy minden úgy jó ahogy van. Ilyen tökéletlenül.

Ettől annyira valódi.

Az vagyok

"És homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlen egy."

Az vagyok, aki nem voltam még soha, az vagyok, akit sosem hittem volna, hogy leszek még valaha is. Az vagyok, akinek álmodtak 21 évvel ezelőtt. Én vagyok.

Azt hiszem új címet kellene adnom a blogomnak, ugyanis a jégviráglány teljesen értelmét vesztette. A jégvirág felolvadt, sőt az idejét tekintve inkább szublimált, a lány pedig felnőtt, valódi nővé vált. A jegelt érzelmi világom valóságosan izzik. Kezdve a sok fájdalmas sírással, folytatódva a boldogság furcsa érzésével, át a hálából fakadó pityergésig, s majd végül a szerelembe esésig. Mindezt alig néhány hónap leforgása alatt.
Nem, egyáltalán nem vagyok még a célnál. Bőven nem. De valami olyat tapsztaltam meg, amit eddig még soha. Olyan vagyok, aki eddig még soha. Sokkal nyíltabb s miközben beszélek, sokkal többet mondok, mint eddig. Valódibb vagyok, jobban az, akinek megálmodva lettem.

A harc persze folyik, testben, lélekben és szellemben is. Jó, hogy az ígéret szerint már most győztes vagyok. Erőt ad ez az ígéret, erőt az az élő Isten, erőt adnak az új barátaim és erőt ad az is, akit nagyon szeretek.

Aki ismer, az már most nagyon furcsán nézhet, miközben olvassa a soraimat... Szinte hallom is "Ki vagy Te, és mit csináltál a Csengével?" 
Hát azt hiszem nem tudom épp most ki vagyok, mert az életem ebben a periódusában minden változik. Keringek az érzések óceánjában és mostanában a döntéseimre sem tudok alapozni. Mégis valahogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Egyszer csak partot érek, tudom. Addig viszont élvezem azt, amiben most vagyok. Most jó.

Megismertem valakit, akit nagyon szeretek. Megismertem valakit, akit többé nem eresztek. Megismertem valakit, aki épp most elképesztően hiányzik. Akivel egy életet akarok még leélni. Aki miatt még jobban akarok harcolni, aki miatt méginkább törekszek arra, hogy ajándék lehessek neki.

Először Istennek énekeltem mindig, hogy Veled kell az élet. Tudjátok, hogy nálam ez a mondat nagyon sokat jelent. A kislány, aki sokszor nem akart élni, (emlékszem a mondatra, ami rengeteget járt a fejemben : "ha ilyen az élet, akkkor köszönöm szépen, ezt nem kérem.) az a lányka egy ideje már mégis az élet mellett tette le a voksát. Ez a kislány ma egy nő, aki elsősorban Isten miatt(!), másodszorban a Szerelme miatt azt érzi, hogy mégis  neki kell az élet. Aki SZERET élni, aki élni AKAR, egészséges és szabad akar lenni.

Az vagyok, aki akarja Istent. Az vagyok, aki akarja azt, amiért megszületett. Az vagyok, aki az akar lenni, amiért életre lett hívva. Az vagyok, akinek lennem kell. És ez nem függ súlytól, ez nem függ a kalóriáktól, sőt még a szénhidráttól sem. 
Meglehet, hogy nemsokára nem lesz többé az, hogy én ki vagyok, de lesz olyan, hogy kik vagyunk. Én helyett leszünk mi.

Él az Isten. Rajta kívül él életem második értelme. Élek én, és lassan már nem is az a jó szó, hanem az, hogy élünk mi. Hát nem fantasztikus?

Itt a szívem

"Gyenge vagyok, ember
megkavar az élet
nem tudom a szívem meggyógyítani

túl sok ami fájhat
én nekem és másnak
Nélküled a lelkem borsszem szélvészben

Itt a szívem kemény föld
pusztaság lett
Törd most föl

Itt a szívem száraz kút ásd le mélyre
Törjön út!

Élő víznek, mely tőled jön

Mindent tudok észből
túl keveset szívből
Míg a betű öl,
a szellem élni hív

Itt a szívem kemény föld
pusztaság lett törd most föl
Itt a szívem száraz kút
áss le mélyre törjön út!

Élő víznek mely tőled jön

Megtanítasz szeretni
merni, élni, érezni ×3

Itt a szívem kemény föld
pusztaság lett
Törd most föl!

Itt a szívem száraz kút ásd le mélyre
Törjön út!

Élő víznek, mely tőled jön"

/DOBNER ILLÉS & ÉVI - ITT A SZÍVEM/

 

 

Nem tudom mit írjak. Nem a részem már és mégis. Utálom. Nem tudom mit mondjak. Csak szabad akarok lenni. Nem akarok semmit tudatosságot, csak úgy, mint bárki más... Ha racionálisan nézzük, akkor ez lehetetlen... De hiszek Istenben, és ezért hiszem és hinnem kell, hogy lesz ez még jobb. Csak iszonyat fárasztó. Annyira az, hogy most, hogy erről írok, kedvem sincs szépen fogalmazni. Nem is fogok. Nincs kedvem

Szeretnék egészséges lenni. Fizikailag már az vagyok. Jó súlyban, minden egészségügyi gondom is megoldódott, ergo tünet mentes lettem, de nem vagyok szabad. Szar ügy, mi? ..


Elfogadás

Ha összekéne foglalnom az utobbi hónap eseményeit egyetlen szóval, akkor az az elfogadás lenne. Megismerni, megérteni, elfogadni.  
Az evészavarom fő oka az volt, hogy képtelen voltam elfogadni azt aki én vagyok, úgy ahogy én vagyok. Ezért bármit is próbáltam tenni azért, hogy szeressem magam, az kudarcra volt ítélve, mert maga a probléma nem oldódott meg. Nem szerettem magam, ezért megakartam változni, valaki olyanná, aki nem vagyok. És másoktól vártam a szeretetet és az elfogadást, amit persze hiába kaptam meg, nem tudtam elfogadni.
Furcsa érzés nem egy rakás szerencsétlenségnek lenni. Még furcsább érzés a tükörbe nézni úgy, hogy pozitív gondolataim vannak magamról.. Olyan idegen. Fantasztikus.

Akarok erről írni, mert ez nagyon fontos. Körbe nézek és látom az embereken azt, ami velem történt. Különböző szituációkban, különbözö mértékekben és különféle korú és személyiségű embereken. Szenvedtek. 
Rossz látni, ahogy emberek betegszenek bele az elutasítottságba. És jól tudom milyen rossz érzés az hogy azok a hétköznapi dolgok, amik másoknak alapvetőek, azok mennyire nagyon nehezek és lehetetlennek tűnőek tudnak lenni.. Mint az, hogy hogyan kell normálisan enni, mi egy adag, mennyi ideig kell rágni, hogy kell viselkedni, meg kell e állni evés közben és még sorolhatnám azt a sok félelmet és szorongást, amit egy evészavaros át él MINDEN étkezés közben...
Ahh te jó ég ez mennyire nehéz volt és mennyiszer akad vele még problémám.. Irigylem azokat, akik esznek érzésből, amit és amennyit akarnak, és abbahagyják, amikor elég. Nekem ez nem ment, és sokszor még most sem megy. Határozottnak próbálok tűnni, mint, aki tudja, hogy kell, de nem tudom.. Lesek másokról és leutánzom azt, ahogyan ti esztek. De nembaj. Tényeg, nem baj. Nagyon messziről jöttem és jutottam el idáig és ezért nagyon hálás vagyok, hogy ma itt tartok. Ez egy folyamat és türelmesnek kell lennem magammal szemben És az is vagyok legtöbbször. És boldog, egyre boldogabb. Egyre szabadabb. 
Látom azt is, hogy mennyire közködtök ti is a ti nehézségeitekkel és annyira szeretnék valahogy segíteni.. És tudok is. Az elfogadásommal. A szeretetemmel. Azzal, hogy egy olyan személlyé válok, aki mellett meg lehet nyugodni. Ha megoldani nem is tudom, de könnyebbíteni igen. Tudok imádkozni és TUDOM, hogy abban erő van.

Minden rendben lesz és van ki út. Ezt tudnod kell. Minden változik. Ha elfogadod magad, akkor lehetőséget adsz magadnak a változása.

Ismerd be
Be kell ismerned, hogy problémád van. Hogy nem tudsz vele mit kezdeni.

Ne félj elmondani másnak.
A kommunikáció nagyon sokat segít. Ha mersz beszélni a problémádról, függőségedről, betegségedről, akkor lehetőséget adsz másoknak, hogy megértsenek. De fontos, hogy olyan emberrel tudj beszélni, aki nem akarja ráderőltetni a saját gondolatát, nem akar erővel megváltoztatni.

Keress egy célt és fókuszálj rá
Fontos, hogy ne a problámád legyen a szemed előtt, hanem a célod. Ha  problémádon kattogsz, azzal csak beszűkíted. Ha arra öszpontosítasz hogy mit nem szabad és mit kell csinálnod, akkor biztos, hogy bele fogsz bukni. Ezért a célodra nézz inkább. Fogsz elbukni sokszor az úton, de ez rendben van. Ez nem baj. 
Hiszek Istenben így én reggelente imádkozok, realizálom, hogy mit akarok, mi a célom és mit lehet tenni ezért ma. Ezt ajánlom nagyon, mert meghatározza az egész napod lefolyását.

Légy türelmes magaddal szemben
Nem fog sikerülni rögtön.. El fogsz bukni. Néha felakarod majd adni. És fel is adod.. De aztán újra neki vágsz.. Aztán idővel egyre könnyebb és könnyebb lesz, de ehhez türelem kell. És kitartás. De képes vagy rá.

Végül pedig a legfontosabb része az, hogy növekedj a szeretetben. Legyél olyanokkal, akiket szeretsz akik téged szeretnek.

Kedves evészavar, menj a pokolba!

Nem tudom megmondani, hogy miért nem vagyok még szabad. Nem tudom megmondani, hogy miért félek a zsírtól. Nem tudom megmondani, hogy miért nem merem elmondani, hogy még mindig harcolok. Hogy nagyon nehéz..
Nem akarok többé beteg lenni.. Nem akarok mindig elesni, nem akarok veszteni. NEM AKAROM EZT! És mégis, minden evés alkalmával elönt a félelem, elönt annyi gondolat és annyi kép arról, hogy mi lesz ha továbbra is folytatom az evést.. Egy ideig értem hogy ez egy harc, egy ideig tudom, hogy mind az, amit mond az nem igaz. TUDOM, hogy nem vagyok és soha nem is voltam kövér, vagy túlsúlyos. TUDOM, hogy nem hízok el attól, ha eszek, de mindezek ellenére, rettegek, és azt érzem és azt hiszem, hogy valójában sovány nem voltam soha, és azt is hiszem, hogy ha eszek, akkor mindenképp elhízok.. Hogy biztos minden ember a földön hazudik nekem, hogy ne tudjam meg, hogy nem is vagyok vékony.

Csatákat veszthetek, de a háborút már megnyertem!! Ez a válaszom! Üzenem, hogy nem teszel tönkre, üzenem, hogy harcolni fogok, üzenem, hogy  már győztem és tudok róla.  Kedves evészavar, menj a pokolba.



Nevetve néz a holnap elé

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé”
/Péld 31,25/

Leérettségiztem. Másfél évvel ezelőtt még az sem volt biztos, hogy élni fogok, nem csak a betegségem, hanem a lelkiállapotom miatt is. 20 éves korom ellenére sokszor annyira kimerültnek éreztem magam, hogy már felállni sem mertem, mert rettegtem az újabb eséstől, és könnyebb volt semmit sem tenni, semmiben sem reménykedni, mint újból és újból összetörni. 
Tudom, hogy nem voltam egyedül ezekkel a gondolatokkal, tudom, hogy ma is rengeteg ember érez így. /Nektek ajánlom Joyce Meyertőla Szeretet Forradalma c. könyvet. Én már az első oldalok után csak sírni tudtam és hálásnak lenni mindazért, amim van./

Annyira boldog vagyok, amiért ismét szívből kérdezhetem: Halál! Hol a te fullánkod?

Nincsen tökéletes bizonyítványom, nem fognak felvenni a Semmelweisre sem, fogalmam sincs mi fog történni. Nem tudom hogy mi lesz a második munkámmal, hogy megyek e egyáltalán Pécsre, hogy miből fogok megélni és igazából majdnem mindentéren rezeg a léc a lábam alatt. Nem úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzeltem. Semmilyen téren sem, egyet kivéve kivéve, mindennek az alapján nem, aki pedig Isten. 
Miatta nézhetek nevetve a holnap elé, mert ha nem is úgy történnek a dolgok, ahogyan én vártam, tudhatom, hogy nem kell aggódnom, mert Isten jó, mert eddig is mindenem megvolt, amire szükségem volt, fizikai, lelki és szellemi téren egyaránt. Érzem és látom a gondoskodását az életem minden területén. Soha ilyen szinten nem ismertem még Őt, mint ahogy most ismerhetem és érezhetem, hogy minden rossz döntésem ellenére ennyi törődésben és szeretben van részem, soha ilyen szinten nem éreztem még, hogy akarom Istent, akarom Őt ismerni, Tőle akarok tanulni élni és azt az életet akarom élni, amiért megszülettem. 
És ilyenkor eltörpül az, hogy ki mit gondol rólam vagy hogy hányak írtak le maguk előtt. 
És eltörpülök én is, eltörpül az evészavar, a félelmek, az aggódalom, mert tudom, hogy eddig is óvva voltam és nem azért, mert annyira jó lettem volna, hanem azért mert ilyen Istenünk van.
Várom hogy egyre kevesebb lehessek én és egyre több lehessen bennem Isten, mert ekkor vagyok igazán az, akinek lennem kell. Most nem érzek semmi űrt magamban.. Amit érzek az az, hogy végre teljes az életem. A sok értelmetlenség közepette rám talált az, amitől minden értelmet nyer a világban. EZT az életet akarom, EZT az életet választom.

Az anorexiával és egyéb függőségekkel kapcsolatban megértettem, hogy miért nem változunk meg rögtön, miért érezzzük a kényszert és a vágyat annyira, hogy ez nem enged megváltozni minket. 
Az a helyzet, hogy az nő fel bennünk, amit táplálunk. Én éveken át tápláltam magamban az evészavart. Minden egyes döntésemmel, cselekedetemmel, amivel az evészavar felé léptem, még több teret adtam át az életemből ennek és ezzel együtt az önzőségnek, a mohóságnak (hisz sosem volt elég a fogyásból), a hazugságnak, a gyűlöletnek, a depressziónak és az én központúságnak . Ezek szépen meggyökereztek és felnőttek bennem. És persze ilyen gyümölcsöket is termett. Amikor pedig már nem akartam többet ezt, hiába hoztam döntéseket, nem tudtam és nem mertem kitartani, mert egy jól táplált gaz-tengerbe ütköztem. Aztán mindig feladtam, mert a félelem rettegéssé nőtte ki magát és ez teljesen lebénított. Se előre, se hátra nem volt utam és teljesen tehetetlennek éreztem magam. 
Ha így érzel életed valamilyen területén, akkor egész jó hírekkel szolgálhatok. Van kiút. Ki kell éheztetned a Te gaz-tengered, nem szabad engedelmeskedned a kívánságainak, mert folyton éhes, folyton enne, DE nemet kell mondanod mindenre. Minél jobban éhezik, annál gyengébb lesz, majd éhen fog halni, és Te pedig győztes leszel! Ám nem elég kiírtanod az életedből, mert ha üres teret hagysz, könnyen visszanőhet és még 7szer olyan erős függőséggel találod szemben magad, mint azelőtt. Miközben éhezteted ezeket a dolgokat, táplálnod kell a hitedet, az Istenbe vetett bizalmadat, mert egyedül ez a fa terem jó gyümölcsöket, egyedül ez tud békességet és biztonságot adni. Minden más értelmetlen és haszontalan.. Ez terem igazi, el nem múló örömöt, tudom, látom és tapasztalom. Mindazok ellenére, aki voltam, lehetek új ember, érzem, ahogy haldoklik bennem az anorexia, látom a végét és alig várom már a következő fejezetet az életemben. Aztán a rákövetkezőt és az azutánit is. Megtanultam szeretni élni és ez fantasztikus.

Minden nehézségnek VAN vége. Minden fájdalom elmúlik. Lehet, hogy nem úgy, ahogy várod, de sokkal jobban. Azoknak írok, akik már reménykedni is félnek, hogy van kiút. Ne adjátok fel. Merjetek hinni, mert ez a Ti életetek. Egy élet, csupán néhány évtized arra, hogy élhessetek. Ne pocsékoljuk el értelmetlen dolgokra.